top of page
  • Pataky Kata

A lovakkal való kommunikáció Monty Roberts módszere alapján

Pataky Kata vagyok, és 2010-óta tanítom itthon Monty Roberts erőszakmentes lókiképzési módszerét, ami egy egészen egyedülálló lehetőség a lovakkal való kommunikációra. Nagyon örültem, amikor megkeresett a Kistermelők lapja főszerkesztője Beregi-Nagy Edit, hogy írjak egy cikksorozatot a lovak kiképzéséről, és azokról a problémákról, amikkel a leggyakrabban megkeresnek.


Mielőtt azonban egy-egy ilyen esetre koncentrálnék, szeretnék írni a módszerről, hogy milyen elvek mentén foglalkozunk a lovakkal.

Monty Roberts 1935-ben született az Egyesült Államokban, és gyerekkorától kezdve lovakkal foglalkozott. Az édesapja nem volt híve az erőszakmentes bánásmódnak, sem a lovakkal, sem pedig az emberekkel. Monty már gyerekként úgy érezte, hogy van más út, létezik egy olyan kommunikációs csatorna, ami partnerként tudja összekötni a lovakat az emberekkel. Évekig figyelte a vadlovakat a nevadai sivatagban és megfigyelte azt, hogy lovak kommunikációja elsősorban testbeszédre épül. És nemcsak a saját testbeszédüket tudják „olvasni” hanem a ragadozóét is. Hiszen menekülő állatok révén pontosan tudniuk kell azt, hogy egy ragadozó mikor éhes, és mikor van annyira jóllakva, hogy akár közelebb merészkedve hozzá lehessen inni egy tóból.


A lovakon megfigyelt testbeszéd jeleket Monty elkezdte kipróbálni a lovain és rájött arra, hogy mindennek jelentése van. Hova nézünk, milyen szögben állunk a lóhoz képest, hogyan vesszünk a levegőt, merre néz a vállunk. És ez csak egy pár dolog abból a megszámlálhatatlan jelzésből, amiből a lovak minden tudnak rólunk. Talán ez ebben a hivatásban a legcsodálatosabb. Hogy a lovak az első ránk vetett pillantásból tudják, hogy MILYENEK vagyunk. Nem azt, hogy KIK vagyunk. Hanem azt, hogy az adott pillanatban milyenek. És ez a legőszintébb visszajelzés, amit az ember kaphat. A lovaknak semmilyen érdeke nem fűződik ahhoz, hogy velünk jófejek legyenek annak ellenére, hogy nem tűnünk megbízhatónak, vagy kiszámíthatónak. A ló menekülő állat, és egyetlen dolgot akar. Biztonságot. Az emberrel és a többi ló között is. Ezért kell nekünk embereknek megtanulni a velük való helyes kommunikációt, hiszen mi is csak akkor tudunk biztonságot adni, ha ismerjük a lovakat, és tudjuk olvasni a szándékot.


A módszer pontosan ebben segít. Olyan, mint egy nyelvtanfolyam, csak nem vokális, hanem testbeszédre épül. De hogy pontosan hogyan is tudjuk definiálni a mesterem, Monty Roberts által kidolgozott módszer? Szabadonidomítás? Natural horsemanship? Esetleg erőszakmentes lókiképzés? Vagy ezek összessége? Én most azt fogom leírni, amit nekem jelent. Hiszen egy lóval való kapcsolatban mindig az egyén határozza meg az alkalmazott módszer milyenségét. Én is úgy kommunikálok, ahogy szerintem jó. Hozzá kell tennem azonban, hogy minden, amit a lovakkal csinálok, az a Monty módszer alapján történik. Tőle kaptam az alaptudást és a legfőbb irányelveket, amiktől azóta sem tértem el, és nem is fogok soha.


Ezek tehát az én gondolataim, és nagyon távol áll tőlem az, hogy ezt jónak, vagy más gondolatait rossznak minősítsem. Mindenki más.

Amikor kiválasztottam, hogy ezt a módszert szeretném tanulni, akkor elsősorban az motivált, hogy egy olyan irányt képviselhessek, ami az erőszakmentességet tekinti elsődleges célkitűzésének. Ennek természetesen megvan a személyes oka. Én hosszú évekig versenyszerűen úsztam és abban az időben előszeretettel használták a fizikai és lelki büntetést a sportolók „motiválására”. Ezért pontosan ismerem azt a működést, amikor az ember vagy állat megtanulja ezt a bánásmódot. Tud benne működni, ismeri az eszközrendszert, de a motivációja megváltozik. Nem azért teljesít, hogy jobb legyen, hanem elsősorban azért, hogy elkerülje a fizikai vagy lelki büntetést. És azt is megtanultam, hogy az erőszak működik. Számtalanszor hallottam, hogy „amióta jól megvertem ezt vagy azt a lovat, azóta sokkal jobban viselkedik”. Persze, egy ideig. De aztán a probléma hatványozottan elő fog jönni. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, hogy lehet a szőnyeg alá söpörni a problémát, de aztán eljön az a pont, amikor már akkora a púp, hogy nem lehet átlépni. És hogy pontosan mi az erőszakmentesség, az mindenkinek mást jelent. Számomra a szándékkal kezdődik. Azzal a szándékkal, hogy ha uralkodni akarunk egy állaton, vagy akár egy emberen. A fizikai bántalmazást pedig teljesen egyértelműen erőszaknak tekintem. És még egy fontos gondolat. Azt, hogy pontosan kinek mi az erőszak, azt nem az adó, hanem a fogadó fogja eldönteni. Ahogy a lovaknál is. Nem az számít, hogy én mit akarok közölni, hanem az, hogy a ló abból mit fog megérteni.

Monty Roberts megfigyelte a lovak kommunikációját és ezt tanulható formába öntötte, ráadásul ezt erőszakmentesen teszi. Ezért én mindig erőszakmentes lókiképzésnek hívom. A szabadonidomításhoz semmi köze sincsen. A natural horsemanship pedig számomra egy olyan fogalom, amire nincs pontos magyar terminológia. Angolul ha valakit „horseman-nek” hívnak, akkor abban rengeteg minden beletartozik. Egy életfelfogás, ami nem csak a lovakkal kapcsolatos. Ameddig a lovak kommunikációját használjuk, az együttműködésre törekszünk és mindig figyelünk az adott ló természetére, igényeire, testi és szellemi adottságaira, addig mindegy, hogy az alkalmazott módszert hogy hívják. Lehet egy cirkuszi állatidomár is erőszakmentes és egy sikeres sportlovas nagyon erőszakos. Mindig az egyén határozza meg, nem pedig a módszer. Voltam más magyar és külföldi kiképzők kurzusain, folyamatosan tanulmányozok más módszereket, olvasok kutatásokat és mindenki, aki sikeres a lókiképzésben ugyanazt használja: a lovak kommunikációját.


Ha foglalkozom egy lóval, akkor számomra a Monty Roberts módszer adja a legfőbb alapot, de a tapasztalataim az empatikus készségem a nyitottságom az egyéniségem egészíti ki. Van olyan, hogy egy adott lóval sokkal könnyebben szót értek és van olyan is, amellyel ahhoz, hogy szót értsek nagyon sokat kell dolgoznom magamon. Ha egy ló nem ért valamit, akkor nekem kell másképp „mondani”. Ha valaki nem beszél egy idegen nyelven, akkor hiába ordítjuk egyre hangosabban, attól nem fogja jobban érteni.

A Monty Roberts módszer egyik alappillére az úgynevezett csatlakozás, vagy eredeti nevén Join-Up. Egyedülálló kommunikációs folyamat ló és ember között, amit úgy kell elképzelni, mint amikor két ember találkozik és beszélgetnek egy kicsit. Mindkét embernek lesz egy benyomása a másikról. Ha figyelmesek, akkor észreveszik a másik temperamentumát, empatikus érzékét stb. A lóval is nagyjából ez történik egy csatlakozás során. Felmérjük egymást. Én azt szoktam figyelni, hogy mennyire tudom mozgatni a lovak csak energiával és testbeszéddel. A lovak között ugyanis mindig az van a hierarchiában feljebb, aki a másikat meg tudja mozdítani. Biztos sokan láttak már olyat, hogy a karámban több ló közé betesznek egy bála szénát. Biztos, hogy az fog először enni, aki a többi el tudja küldeni és mozgásra tudja bírni. Ez az egyik kulcsa a lovakkal való foglakozásnak. A körkarámban is ez történik a csatlakozáskor. Elküldöm magamtól a lovat, és megnézem, hogy mennyi energiámba kerül őt mozgatni. Lépésben, ügetésben majd vágtában. Ezután mennyi energiámba kerül lelassítani. A lovak egymással és velünk is szinkronizálódnak, mert ez is a túlélésük egyik kulcsa. Azokat a jeleket kapjuk a lótól, amit egymásnak is adnak, ha valamelyik lovat elküldik a csapattól. Ezek között van az, hogy az ember felé eső füle folyamatosan ránk figyel. Aztán kisebbíti a kört, mert nem akar messze lenni tőlünk. Majd leengedi a nyakát, és nyalogat rágcsál. Ezek mind a megnyugvás és bizalom jelei. Amikor minden jelzés összeáll, akkor behívjuk a lovat úgy, hogy elfordítjuk a vállunkat és elvesszük a tekintetünket a lóról. Ezt csinálják egymással is. Ilyenkor a ló eldönti, hogy akar-e csatlakozni, vagy nem. Minden ló másképp kommunikál, soha nincs két egyforma csatlakozás. De amikor megtörténik, az egy leírhatatlan érzés. Aki nem ismeri a csatlakozás menetét, annak csak annyit jelent, hogy a ló megy körbe-körbe, aztán egyszer csak odamegy. Sokszor hallom azt is, hogy ezt a lónak megtanítjuk. Ez a legnagyobb tévedés. A lovak több, mint 50 millió éve élnek a földön. Sokkal jobban tudnak lóul, mint amit mi emberek eddig felfedeztünk. Ők egymástól tanulják a saját kommunikációjukat. Aki azt gondolja, hogy egy olyan „beszélgetést” mint a csatlakozás meg tudnak tőlünk tanulni az nagyot téved. Ha egy ló árván nő fel és csak emberekkel érintkezik, az nem fogja érteni a saját kommunikációját. Egy ilyen lóval nem lehet csatlakozást sem csinálni, mert nem fogja érteni. Aki dolgozott már ilyen lóval az tudja, hogy mennyire nehéz és sokszor nagyon veszélyes. A csatlakozás egy nagyon komoly párbeszéd ló és ember között. Számtalan jelet ad a ló és számtalan dolgot „elmond” nekünk közben. Egy élet is kevés ahhoz, hogy ezt mind észrevegyük. De én erre törekszem. A csatlakozáshoz nem egy vad ló kell. Nem attól lesz hiteles. Egy teljesen jól képzett, készséges ló is mondhat nemet egy csatlakozásra és egy kezelhetetlennek felcímkézett ló is csinálhat elsőre tökéletes csatlakozást.


Az embernek meg kell tanulnia olvasni a lovat. Ez a kulcsa. A csatlakozás pedig egy olyan kommunikációs eszköz, ami kizárólag a ló ösztöneire épít. Ebben különbözik minden más feladattól. Ha egy ló megy körülöttünk egy kötélen, és adunk egy test jelet – például elfordítjuk a vállunkat – és ezzel egy időben behúzzuk a körről a lovat, akkor ha jól időzítettünk általában három próbálkozás után már nem várja meg a ló, hogy meghúzzuk a kötelet, hanem a vállunk elfordítására oda fog jönni. Ez már kondicionálás. És ezek azok a pontok, amik előjöhetnek a csatlakozáskor is, amikor a ló szabadon van. Ezeket is észre kell venni és ki kell zökkenteni a lovat, hogy újra az ösztönei szerint cselekedjen. Ezért is szoktuk azt mondani, hogy ez egy életfogytig való tanulás. Többek között ezért is csodálatos a lovakkal foglalkozni. Én hálás vagyok, hogy velük lehetek nap, mint nap, és tanulhatok tőlük, róluk és magamról.

15 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése
bottom of page